Kis pillangós kincseim szállnak tova
nyitott szívemből a világ felé
vágyaikban sérültek és mostoha
játékszabályok szigora szelé
szirmos ezüstjeiket sárosra,
de
ezerszer ezer színarany álommá
a tökéletes áldozat átmossa.
Csomókban pihen hajam
zománcozott kádam alján,
papírtörlőm boldogtalan
kanyarokba gyűjti össze
vad álmaim szanaszét
mindennapjait s közte,
az elrendelt jövő takarít.
Bőröm minden sejtje fáj,
sminkem láthatatlanul
arcomra festem
érzékeny lüktetésnek,
míg lelkem szabálytalanul
szárnyad védelmébe váj.
Angyalom táppénzen,
kéri munkaviszonyát
szüntessék meg,
mert belefásult a néma napokba
állandó homályba, az unalomba
a táborjárásba sátram körül.
Belefáradt és már nem velem örül.
Tudja, mit akar
s tudja kérni azt,
nem identitás zavar,
ő született pimasz!
Kidobják az ajtón,
beszárnyal ablakon,
szeret meghallgatni,
bármikor zaklatom.
Vibrál és repdes,
annyira kedves,
fesztelen, csintalan
oly kevés titka van.
Vivaldi áriák
bélelik otthonát,
zene a gyógyszere,
tükröd a kék szeme
szilánkos szívedet
gyógyíttasd csak vele!
mert nincsenek véletlenek
beleszeretett csendemben
ti zajok kivétettetek
lyukas a szívem rendetlen
életem visszakerül
a helyes kerékvágásba
tíz év mire sikerül
soványodnom sóvárgásba’
ezt is Te veszed kezedbe
az elindult vajúdást gyors
könnyű szülés követte
s vele tálentumot szórsz
szívembe álmodhatok
teljesíted vágyak színek
dalok kották választhatok
kipák képek szemek szépek
egy lettem veletek művészek
nyugalom rímek költészet
kiszakadt lelkemből vészfékek
Isteni utadon térképek
vigyázz magadra másodszor kapott rejtélyes üzenet
az első után másnap iszonyú erő aszfalthoz vágott
igyekeztem a vonathoz mely vitt találkozni veled
egész úton imádkozva már másként láttam a világot
vigyázz magadra mert belőled csak egy van lehetne
közhelyes ha nem egy ismeretlen férfi írná új év reggel
ezzel Isten a reményt újra a szívembe lehelte
mely ott bóbiskolt mélyen sejtjeiben fényképeddel
koromsötét körülmények csillagaim tompulóban
nélküled nem égnek fények az otthonom délibáb
mégis érzem százszor átélt megtervezett fordulóban
ígéreted irgalomba burkolózva vitt tovább
tágra nyílott szoros kapu szemünk előtt lelkünk egy már
levetettem emlékekből rám aggatott fátylamat
nem érinthet nem simogat nem hívogat ég kék szempár
álmaimban reálisan átélhetem vágyamat
álmaimban reálisan tudom hogy egy oximoron
minden napom szélsebesen csigalassúsággal
szíved felé araszol átsétálsz naiv agyamon
a mindenséggel méred magad nem az elmúlással
áldalak ,
mert szívem még egydarab
nem hasgatták szét nyilak
nem kötözte meg az iszonyat
mi délelőtt a szavad nyomán maradt
áldalak,
hogy nem vágódott hanyatt
a súly alatt,
mit nyelved íve repített
s fenn a levegőbe szakadt
a szó,
melynek nem volt szíve
a szó ,a gyilkos,
a szó a letaglózó
bőröm alá fészkel és utat váj
alattomos kis testét fúrja
elaprózó kacajokkal és kutatván
a cérnát ,hogy meddig feszíthető
és ha elszakad ,
fáj e az utolsó pillanat
áldalak
“Egyszer kimentettem egy kolibrit egy macska szájából. A tenyeremben tartottam az apró madarat, egyik kezemmel befedve a másikat. Nem éreztem a madár súlyát, és nem is tudtam volna, hogy ott van, ha nem éreztem volna a szívdobogását. Így van ez egy jó történettel vagy verssel is. A szívverést kell érezni, nem az olvasmány súlyát.”